Védd Magad!

A Védd magad! Vin Diesel azon kevés filmje közé tartozik, ahol nem akcióhőst játszik, hanem egy gengsztert. A Sidney Lumet rendezésében készült alkotás egy megtörtént esetet dolgoz fel, melyben Jack DiNorscio többi maffiavezér tárával ellentétben nem fogad ügyvédet, hanem ő a vádlott és a védő egy személyben.

Ennek az életrajzi-bűnügyi vígjátéknak a velejét az adja, hogy a megszokott jogi nyelvezet mellett DiNorscio szókimondó és gengszteres szóhasználata enyhén szólva is kirívó a bíróságon. Ez kezdetben elidegeníti, később pedig szórakoztatja a bíróság tagjait és rájönnek, hogy alábecsülték a maffiavezért, aki kitartóan és okosan védi magát és társait is az egyre elhúzódó perben.

Nem egy szokványos vígjátékról van tehát szó, már csak azért sem, mert a helyszín szinte végig a tárgyalóterem. Ez egyáltlán nem baj, hiszen akár egy Quentin Tarantino filmben, itt is a dialógusok viszik előre a filmet (persze mivel megtörtént eseményt dolgoz fel a film egy per keretében, itt nem asszociatív módon folynak a beszélgetések). Azoknak tudnám ajánlani a Védd magad!-ot, akik egy kicsit derűsebb oldalát szeretnék megismerni a bírósági közegnek.

Ments meg, Uram!

A Tim Robbins rendezésében készült Ments meg, Uram! egy gyilkosságért elítélt fogoly (Sean Penn) és az őt rendszeresen látogató Helen nővér(Susan Sarandon) beszélgetésein alapul. A fogoly váltig állítja, hogy ő "csupán" végignézte a gyilkosságot és nem követte el. Szerencsére a nővér nem rigorózus és ahelyett, hogy egyből megbélyegezné a foglyot, beszélgetéseik során igyekszik feltárni, mi zajlik le a fogoly lelkében és így egyszerre derít fényt az ügy számára ismeretlen részleteire és válik annak igazi lelki társává. Ezalatt persze a meggyilkoltak hozzátartozóival is találkozik, akik nem értik egy nővér hogy képes egy gyilkost ápolni. Helen nővér végig kiáll a fogoly mellett és másoktól eltérően nem bűnőzőként, emberként viselkedik vele.
Susan Sarandon nagyon hitelesen játssza az álhatatatos és kitartó, keresztény értékeket valló nővér szerepét és Sean Pennnek is jól áll a nagyképű, túlzott magabiztossággal megáldott elítélt szerepe. A filmre mégsem tudom azt mondani, hogy kitűnő, mivel véleményem szerint a benne lévő lelki vívódást izgalmasabban is lehetett volna tálalni, de egy "jó" osztályzatot mindenképpen megérdemel.

Még egy kis pánik

A Csak egy kis pánik című jól sikerült vígjáték folytatásában ismét Robert de Niroé (Paul Vitty maffiózó) és Billy Cristalé (Ben Sobel pszichiáter) a főszerep. Míg az első részben Paul Vitty valóban kezelésre szorult és ezért vette igénybe az amúgy különféle komplexusokkal küzdő, de nagyon jólelkű pszichiáter szolgálatait, a folytatásban a maffiavezér kénytelen megjátszani az őrültet, hogy pszichiátere gondjára bízzák. Ez meg is történik, a pszichiáterre azonban hatalmas feladatot rónak, rá kell bírnia Vitty-t, hogy tisztességes életet éljen.

A film nagyon jól játszik a Keresztapa filmeken alapuló sztereotípiákkal és néhány figurát elnézve olyan érzésünk lehet, mintha egy az egyben ebből a klasszikusból lettek volna átvéve. Még szerencse, hogy Robert de Niro is játszott a Keresztapa trilógiában, így már vélhetően nagyobb rutinnal játszotta el a gengsztert és tudta, hogy egy ilyen vígjáték esetében a karakter mely jellemvonásait kell jobban kiemelnie, habár ez a figura jóval leegyszerűsítettebb, és a film is nélkülözi a már azóta oly sokszor emlegetett gengszterromantikát. A határozott és faragatlan Vitty kiváló ellenpontja a bizonytalan és aggódó Sobel doktor, akinek persze nincs könnyű dolga páciensével és vele együtt rengeteg kétes ügyletbe bonyolódik.

Korszakalkotó filmről nem beszélhetünk, de az egyszer nézhető kategóriába belefér. 2002-ben nagyon vicces lehetett és még mai szemmel nézve is találhatunk benne jó pár humoros jelenetet, de mára már kissé elavult.

A kísérlet (Das Experiment)

A 2001-es Kísérlet című film alapját a stanfordi börtönkísérlet adja, melyet egy pszichológus, Philip Zimbardo vezetett. A finanszírozó haditengerészet célja az volt a kísérlettel, hogy a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneinek különbözőségét felfedjék. Zimbardo szociálpszichológiai tesztjében 20 egyetemistát kértek fel arra, hogy egy valós börtönben játsszák el a rabok, illetve a börtönőrök szerepét két héten át, napi 15 dollárért. Zimbardo ugyanis úgy vélte, hogy a börtön, az intézményi keretek kihozzák a 20 alanyból a kívánt szerepeket. Így is lett. Hat nap elteltével leállították a kísérletet a "börtönőri" túlkapások miatt.

A film nagyjából hűen adja vissza a fentebb írt, egyébként 1971-ben történt kísérletet. A börtönőröknek, illetve a raboknak is teljesen bele kellett élniük magukat a szerepükbe, a börtönőröknek nem szabad fizikai erőszakot alkalmazniuk, de más tekintetben szabad kezet kapnak. A raboknak pedig egy szál kényelmetlen ruhában és bilincsben kellett letölteniük a büntetésüket, ami persze rövid idő alatt a bezártság érzésével és a börtönőrök pszichikai kínzásival együtt megtöri őket. A valóságban viszont mind a 20 jelentkező egyetemista volt, az őrök napszemüveget viseltek a szemkontaktus kerülése érdekében és a filmbeli romantikus szál is csak "fikció", továbbá nincs "beépített ember", aki egy újság megbízásából dolgozik, a börtön igazgatója pedig maga Philip Zimbardo volt.Ezek a kiegészítések azonban kellenek, már csak azért is, mert ez nem dokumentumfilm és a történet a maga nyersségében túlságosan emészthetetlen lenne a néző számára.

A kísérlet önmagában is egy nagy szenzációnak számított és számos könyv született belőle, valamint Philip Zimbardo sok előadásában is megjelent motívumként (pl. a 2008-as TED előadás) és szerencsére a 2001-es film is igen jól sikerült. Azóta készült egy remake is Paul Scheuring rendezésében, de ez sajnos nem tudott felérni az elődhöz.

VÍGJÁTÉK

A börtönfilmek legkönnyedebb megközelítését a vígjátékok jelentik. Általában nem sok közük van a valós börtönélethez, csupán kifigurázható sztereotípiákból építkeznek, mégis szükség van ilyen oldottabb produktumokra, márcsak azért is, mert így könnyebben meg lehet kedveltetni a nézővel a komolyabb témájú filmalkotásokat.

KALANDFILM

Börtönfilm esetében legtöbbször a szökés köré rendeződik a történet. Ez a mozgatórugója a filmnek. Nincs ez másként az itt következő alkotásnál sem.

AKCIÓFILM

A dokumentumfilm egy az egyben a valóságot, - ez esetben a börtönfilmek valóságát - tárja a néző elé, ezért természetesen jóval megrázóbb és nyersebb. Mégis sokszor magában hordozza a művészfilmek néhány sajátosságát, ez különösen igaz a Bebukottakra.